Rendező:	Robert Redford
Szereplők:	Scarlet Johansson Kristin Scott Thomas Robert Redfotd
Forgalmazó:	TOUCHSTONE HOME VIDEO
Időtartam:	162 perc
Év:	1998
Műfaj:	Családi

Filmismertető:

A Touchstone Pictures A SUTTOGÓ című romantikus drámája valóságos sztárparádé. Rendezője és főszereplője az Oscar-díjas Robert Redford, további főszereplői az Oscarra jelölt Kristin Scott Thomas, az Oscar-díjas Dianne Wiest, valamint Sam Neill, s a már tizenévesként is a legnagyobbak között emlegetett Scarlett Johansson. Robert Redford a 14 éves Grace MacLean (SCARLETT JOHANSSON) szívbemarkoló történetét meséli el, aki súlyos lelki és fizikai sérüléseket szenvedett, miután baleset érte versenylova, Pilgrim nyergében. Grace édesanyja, Annie (KRISTIN SCOTT THOMAS), az állandóan magas fordulatszámon működő magazinszerkesztő rájön, hogy lánya és a ló sorsa elválaszthatatlanul összefonódik, ezért eget-földet megmozgat, hogy találjon egy „suttogót”, azaz egy olyan embert, akinek különleges képessége van a lovak gyógyításához. Megtudja, hogy Tom Booker (ROBERT REDFORD) éppen ilyen valaki, ezért felpakolja Grace-t és Pilgrimet, hogy ellátogasson a férfi otthonába, Montanába, és a segítségét kérje. Amíg Tom azon fáradozik, hogy helyrehozza a kislány és a ló baleset által összetört életét, szerelem bontakozik ki a gyengéd lógyógyász és az eredeti környezetéből kiszakított filosznő között, amiből ugyanannyi nagyszerű következmény származik, mint tragikus. A SUTTOGÓt Robert Redford rendezte Eric Roth és Richard LaGravenese forgatókönyvéből, amelyet Nicholas Evans regénye alapján írtak. A film producerei Robert Redford és Patrick Markey. Az ügyevezető producer Rachel Pfeffer, a társproducer Joseph Reidy. A film forgalmazója a Buena Vista Pictures. Kik azok a suttogók? „A suttogás kifejezés azt a fajta tudatállapotot próbálja megragadni, amelyben különleges kapcsolat jön létre ember és ló között – magyarázza Robert Redford, a film rendezője, producere és egyik főszereplője. – Ennek lényege: úgy kell a lóval foglalkozni, hogy a vele való együttlét során folyamatosan a megértésről és az együttérzésről kapjon üzeneteket. Ahelyett, hogy veréssel törnénk be a lovat, vagy a büntetést használnánk eszközként, bizalmat és megértést kell ébreszteni benne. Ha rá akarod venni a lovat, hogy valamit csináljon, azzal kell kezdened, hogy rávezeted, lónak lenni okés dolog, s nem a saját elképzelésedet próbálod ráerőltetni. Meg kell értened, hogy ki is vagy, s tiszteledben kell tartanod a másik létét és annak formáját. Az effajta kölcsönös elfogadáshoz már a spiritualitás bizonyos fokára van szükség.” „Számomra egy jó film ott kezdődik, ha jó a sztorija. Aztán ha már megvan a jó sztori, nekem az a legfontosabb, hogy a jellemek működtessék, ne a technológia vagy az effektusok, esetleg valamilyen külső erő – válaszol Redford arra a kérdésre, miért tetszett meg neki a projekt. – Ebben a sztoriban a gyógyítás és az öntudatra ébredés ragadott meg leginkább. Ez utóbbi pedig különösen Annie figurájával kapcsolatban érdekes számomra. Annie MacLean lenyűgöző és bátor energiával van megáldva, és ez igen vonzó dolog egy drámai karakter esetében. Habár az ő energiája bizonyos értelemben vak, mert olyan helyről származik, amelyet nem tud teljes mértékben feltérképezni... ez egy öntudatlan és nem irányított energia. Klassz dolog egy olyan figurát felépíteni, amely a sebezhetőség, a részvét és az érzékenység irányában fejlődik. Annie kezdetben nincs tisztában önmagával, és azt hiszem, ennek az az oka, hogy a problémái nem voltak igazán fokuszálva. Már rögtön az elején hiányzott valami, amit meg kellett találnia. S itt jelenik meg a figurában az öntudat – ez a hajtóerő hiányzott korábban.” „Nagyon sokat tanul az ember, ha évekig Robert Redforddal dolgozik – meséli Patrick Markey producer, aki legutóbb a Folyó szeli ketté (A River Runs Through It) producere volt Redford oldalán. – Nagyra értékelem, hogy milyen sokat törődik azzal a történettel, amit elmesél. Nincs túl sok ember a szakmánkban, aki ilyen intenzíven elkötelezett lenne.” Markey hozzáteszi, szerinte Redford miért lelkesedett annyira a film iránt: „A történet azon a vidéken játszódik, amelyért ő különösen rajong – a nyugati hegyvidéken. Emellett ki akarta használni az alkalmat, hogy bemutassa a ranchon élő család által tiszteletben tartott alapvető értékeket, amelyeket bizonyos értelemben támadás ér, amint a tipikus keleti parti család megérkezik.” „Ez a film lehetővé tette számomra, hogy ne csak azt mutassam meg, milyen volt azelőtt a nyugati életforma, hanem azt is, hogy néhány helyen még ma is olyan, mint a hőskorban – jegyzi meg Redford. – Az idők mostanában borzasztó gyorsan változnak, s mai létünk leginkább szintetikusnak lenne nevezhető. Ma már szinte lehetetlen igazi, ranchon élő embereket találni, akik összhangban élnek a természettel, s a két kezük munkájával termelik meg a kenyerüket. Érdekes volt számomra egy olyan család bemutatása, amely úgy él, mint száz évvel ezelőtti őseik, megművelik a földet, s ennek terményei tartják el őket. Izgalmas volt ezt realisztikusan megragadni, azaz nemcsak a technikai részletekre ügyeltünk, hanem megjelenítettük a szokásokat is, s igyekeztünk a mélyére hatolni, ennek az életformának milyenek az erkölcsi és filozófiai gyökerei.” „A családi összetartozásnak mély jelentése van ebben a filmben – mgyarázza Patrick Markey. – A film üzenete az, hogy van reményünk a gyógyulásra és a megváltásra, ezek forrása pedig a Booker család, és az a kapcsolat, amely őket és a ranchot szorosan összefűzi.” A forgatókönyv alapjául szolgáló regény ötlete megírójától, a brit Nicholas Evanstól származott. „Két évvel azelőtt hallottam először a suttogó emberekről, mielőtt nekiültem volna az írásnak – emlékszik vissza Evans. – Éppen Délnyugat-Angliában tartózkodtam a barátaimnál, ahol találkoztam egy kováccsal, aki elmondta, egyszer látott egy suttogó embert, s ezzel bogarat ültetett a fülembe. Tudtam egy keveset a lovakról, de korábban sosem hallottam ezt a kifejezést. Ez a kovács egy lóról mesélt nekem, akit egy évre istállóba zártak, mert a gazdái elutaztak valahova. Bár ez a ló eredetileg nagyon barátságos, kedves lény volt, a gazdái egy meggyötört, idegbajos állatot kaptak vissza – valóságos roncsot. Ekkor hívták a suttogót, aki egyetlen délután leforgása alatt visszaváltoztatta a lovat azzá, ami volt. Ez alaposan felkeltette az érdeklődésemet, elkezdtem kutatni, és kiderítettem, hogy a jelenség évszázadokra nyúlik vissza. Nagyon meghatott a történet, de rá kellett jönnöm, hogy nemcsak lovakról szól. Egy olyan mesét akartam elmondani, amelynek emberi hőse, akárcsak a ló, korábban traumát élt át, és elveszett a világban; s azt is el szerettem volna mesélni, egy másik ember szerelme és odafigyelése bizonyos esetekben hogyan hozhat vissza valakit a szakadék széléről. Mindig is borzasztóan vonzódtam az Amerikai Nyugat iránt, és tudtam, hogy ott kell játszódnia a történetnek. Angliában sajnos, ha lovakról van szó, mindent az osztályszempontok határoznak meg, ebben a darabban viszont Tom Booker és Annie MacLean figuráinak egyenrangúaknak kellett lenniük.” Evans keresztül-kasul utazgatott Amerikában, mai lódoktorokat és -idomárokat keresgélve. Akiket megtalált, köztisztelet övezett ugyan, mert mesterien bántak a lovakkal, ám egyikük sem szolgált rá a 'suttogó' kitüntető címére. Evans visszatért hát Angliába, és nekiült, hogy megírja a könyvet. Még csak a felénél tartott, amikor megdöbbenve kellett tapasztalnia, milyen rendkívüli érdeklődést tanúsítanak iránta a Frankfurti Könyvvásáron, a kész regény pedig rögtön a világ bestseller-listáinak élére került. „Van valami a történetben, ami a különböző kultúrájú, más és más országokban élő embereket egyaránt megragadja – töpreng Evans. – A sztori olyan karakterekről szól, akik elidegenedve érzik magukat, ám lassan tisztába jönnek azzal, hol is van a helyük, így egy idő után levetik gátlásaikat, és megtisztulnak. A központi figura Tom Booker, aki tökéletes összhangban él a világgal. Nem azon nyűglődik folyton, hogy milyen szörnyűségek fognak történni a jövőben, s a múlt tragikus eseményei miatt sem nyavalyog. Gyógyítóember ő, afféle sámán, akinek az a küldetése, hogy megoldja a problémákat, és meggyógyítsa a sérült embereket.” A Suttogó-t a Delacorte Press adta ki 1995 szeptemberében, 600 ezer példányban. A könyv azonnal a The New York Times bestseller-listájára került, és gyorsan felkapaszkodott az első helyre. 37 hétig uralta a keményfedelű bestsellerek listáját. 36 nyelvre fordították le, és az USÁ-n kívül 16 országban ért el első helyezést az eladási listákon. Evans regénye több mint 10 millió példányban kelt el világszerte, ebből ötmillió az Egyesült Államokban (egymillió keményfedelű példány). A Dell-féle puhafedelű tömegkiadvány 1996 októberében jelent meg. Robert Redford és Rachel Pfeffer ügyvezető producer még a könyv elkészülte előtt felfigyeltek a projektre, és megszerezték a megfilmesítési jogokat. Evans regényét az az Eric Roth alkalmazta filmre, aki Oscart kapott a Forrest Gump adaptációájért; a forgatókönyv társszerzője pedig Richard LaGravenese volt, akit Oscarra jelöltek A Halászkirály legendája (The Fisher King) eredeti forgatókönyvéért. „Két választása van az embernek, ha egy könyvet filmesít meg – magyarázza Robert Redford. – Vagy megismétled, ami a könyvben van, vagy a magad útját járod. Azt hiszem, ha művésznek tartod magad, elkerülhetetlen, hogy az utóbbit válaszd. Nicholas Evans ezt tiszteletben tartotta. Nem rejtettem véka alá, hogy a saját fejem után akarok menni, és azt hiszem, főleg emiatt tudtunk olyan jól kijönni egymással. Úgy éreztem, mély kapcsolat szövődött közöttünk, amikor arról beszélgettünk, milyen közös szempontok alapján értelmezzük a darabot.” Ez az első film, amelynek Robert Redford egyszerre rendezője, producere és főszereplője, a vállalkozás tehát hatalmas kihívást jelentett számára. „Redford fontolgatta, hogy valaki mást kér fel a rendezésre – meséli Patrick Markey producer. – De aztán úgy érezte, nagyon kötődik a témához, ezért ő vágott bele a rendezésbe is. Rendezni és főszerepet játszani önmagában sem egyszerű feladat, hát még ha valaki a kettőt együtt a producerkedéssel kombinálja. Hatalmas kihívás jelentett, de Robertben akkora szenvedély és lendület volt, hogy meg tudta csinálni.” „Sose rajongtam az ötletért, hogy az ember egyszerre rendezzen és főszerepeljen, ezért idáig nem is próbálkoztam vele – vallja be Redford. – Ehhez ugyanis az szükséges, hogy az ember képes legyen kívülről figyelni önmagát, és ez számomra se nem kényelmes, se nem örömteli érzés. Azt hiszem, az a színészet lényege, hogy az ember betölti az őt körülvevő teret, és a pillanatnak szenteli magát, meg persze a jelenlévő személyeknek és az aktuális szituációnak. Amikor erre koncentrálok, tehát helyzetben vagyok, színészként létezem. A rendezés viszont egészen más tészta, bár mindig is közel állt hozzám. Az ember ránéz egy jelenetre, és kitágítja a látószögét, amíg minden részlet bele nem passzol a szituációba. Soha nem éreztem úgy, hogy jó lenne számomra, ha kitágítanám a látószögemet, amikor éppen valakivel játszom. És igazam is volt. Nem volt könnyű egyszerre két 'optikával' dolgozni. A többszereplős jelenetekkel úgy vagyok, hogy rendezni is szeretem őket, meg bennük szerepelni is. Ha az ember jó színészekkel dolgozik – márpedig ebben a filmben csupa kiváló színész játszik – , rendezni kész öröm. Hatalmas dolog annak felismerése, hogy nem egyedül fogom összehozni a filmet, hanem, akárcsak egy zenekar játéka esetében, ritmusok és energiák találkoznak, s gyönyörű szimfónia kerekedik belőle. Közel áll hozzám Tom Booker figurája, mert azt hiszem, jópár dolgot megértettem vele kapcsolatban – folytatja Redford. – Mély benyomást tett rám, ahogyan ez az ember a hivatását végzi, s tetszik az az erkölcsi kódex, amelyet az életben követ. Az amerikai Nyugat tipikus figirájának tekinthető. Úgy éreztem, alakjának megformálásához egy csomó saját tapasztalatot is fel tudok használni.” „Szerintem Redford mindig is ilyen szerepre vágyott – mondja Patrick Markey producer, aki hosszú évek óta együtt dolgozik Redforddal. – Tom Booker kortárs mitikus westernhős. Nem a szavak embere, s nyugodt határozottsággal teszi a dolgát.” „Azt hiszem, az emberek hinni akarnak abban, hogy léteznek a világon a Tom Bookerhez hasonló hősök – magyarázza Redford. – Kultúránkból ugyanis lassan kivesznek a hősök, mitológiánk egyre szegényedik. Úgy gondolom, a hős fogalma relatív, mindig attól függ, kivel beszél az ember, és az illető hogyan értelmezi. A hősök valamilyen magasabb értéket hoznak el az embereknek, amibe rendszerint bele is pusztulnak. Számomra a heroizmus története így gyökerezik a mitológiában. Tom Booker igazi hős, mert meggyógyítja a lelket, és megvédi valamitől – folytatja Redford. – Szerintem a gyógyítók többsége bizonyos értelemben heroikusnak tekinthető. De nem azért, mert tökéletesek lennének, vagy mert ő maguknak nincs szükségük arra, hogy meggyógyítsák őket. A heroizmus számomra azért érdekes, mert mindig valamiféle áldozattal jár. A hős ugyanolyan sérülékeny, mint bárki más. Van egy adottsága, amely véletlenül lett az övé. Egyszerűen van, hát használja. Ez pedig oda vezet, hogy időnként döntenie kell, mit választ. Mindezt sokkal érdekesebbnek tartom a szimpla westerneknél, amelyekben a fehérkalapos cowboy kinyír tíz embert, ráfúj a pisztolycsövére, aztán elmegy kártyázni.” Redford mindig is értett a szereplők megválasztásához. Új filmjéhez összehangolt csapatra volt szüksége, ezért a legkiválóbb színészeket kérte föl. „Nagy mázlink volt ezzel a szereplőgárdával, mivel senki nem lógott ki a csapatból” – lelkendezik Patrick Markey. „Annie MacLean figurájának egyik legérdekesebb vonása az volt számomra, hogy mit csinál újságíróként – magyarázza Redford. – Egy magazin szerkesztője, ami lehetővé teszi, hogy a világon bárhol hirtelen ott teremjen, felmérje a helyzetet, és rögtön kialakítsa a véleményét. Ahhoz, hogy azonnal át tudja venni a kezdeményezést, s felülkerekedhessen, bizonyos fokú arroganciára van szüksége. Valójában arról van szó, hogy valamilyen hiányzó dolgot akar kompenzálni ezzel. A figurában az volt a legizgalmasabb, hogy harcol és kudarcot vall, mert be kell látnia, hogy bizonyos dolgokat nem tud, ezért fel kell adnia a játszmát.” Markey hozzáteszi, hogy az Annie-t játszó Kristin Scott Thomast „kitűnő színésznőként ünneplik világszerte, aki legutóbb Az angol beteg (The English Patient) női főszerepében öregbítette hírnevét. A SUTTOGÓban általa megformált karakter Redford figurájának titokzatos ellentéte.” „Annie kezdetben nem akarja elhinni, hogy Grace balesete gyökeresen megváltoztatta kettejük életét – magyarázza Kristin Scott Thomas. – Annie mindig is tökéletesen kontrollálta magát. Ennek köszönhette karrierjét. Ahogy a cselekmény előrehalad, s különösen miután Montanába érkezik, lépésről lépésre kezd felengedni és megtelni élettel. Az utazás, a munka Tom Bookerrel és a ló fokozatos gyúgyulása lassan ráébresztik, miből is áll az ő élete, s hogyan kellene hozzáállnia. Montanában hatalmas szabad terek vannak – és kevés ember. Emiatt az emberi kacsolatok intenzívebbek és közvetlenebbek. Természetesen New Yorkban is úgy szerezhet az ember elismertséget, ha közvetlen és rámenős. Nyugaton is rátapintanak a dolgok lényegére, de jóval embereibb módon. Valóságos luxus egy olyan szerepet kifogni, amely teljesen megváltozik a film foylamán – folytatja a színésznő. – Szerintem ez borzasztóan optimista film, amit az egész család szívesen néz majd. Komoly dolgokkal foglalkozik, de a történet mozgatórugója az a remény, hogy ha összeszedjük magunkat, a legsúlyosabb helyzetekből is ki tudunk kecmeregni. Alig várom már, hogy a gyerekeim is lássák, mert szerintem ez a legjobb szerep, amit eddig kaptam.” A lányát alakító Scarlett Johanssonról így vélekedik Kristin Scott Thomas: „Scarlett nagyon fiatal kora ellenére sem tapasztalatlan színésznő. A vászonra született. Azt hiszem, jól kijöttünk mint anya és lánya. Komoly kapcsolat jött létre közöttünk, ami nagy könnyebséget jelentett, mert nem könnyű anyát alakítani. De azt hiszem, az ő helyzete sem volt egyszerű.” „Sam Neillel, Dianne Wiesttel és a többiekkel remekül dolgoztam együtt, mert a film készítőihöz hasonlóan nem voltak felszínesek – folytatja Thomas. – Minden egyszerűen és pontosan haladt a maga útján. Végig teljes biztonságban éreztem magamat. Tudtam, hogy a film jól fog sikerülni, és ez a hangulat legalább olyan fontos, mint maga a történet.” „A rendező számára az a legnagyszerűbb érzés, amikor szinte bármit kívánhat egy színésztől, az rögtön rávágja: 'akkor lássunk neki!' – meséli Robert Redford. – A jó színész imádja a kihívásokat. Ilyen Kristin is: nem kérhetsz olyat, amit meg ne csinálna.” „Redford rendkívüli rendező – veszi át a szót Thomas. – Bár nem is tudom, hogyan tudott egyszerre játszani meg rendezni is. Nyilván átkapcsolt egyikről a másikra. Ez a film nagyon fontos tapasztalat volt számomra, mert Robert olyan dolgokra tudott rávenni, amiket más rendezők esetében nem mertem volna megcsinálni. Arra bátorított, hogy mutassam meg a valódi érzelmeimet, s ne féljek attól, hogy ezzel kiadom magamat. Bátor színésszé tett.” „Egy csomó dolog miatt nagyszerű volt Redford keze alatt dolgozni – helyesel Sam Neill, aki a filmben Annie férjét, Robert MacLeant alakítja. – Különösen az tetszett, mennyire precízen teszi a dolgát. Mindig vannak új ötletei, ugyanakkor azt is szívesen veszi, ha mások a sajátjaikkal hozakodnak elő. Igen tisztelem benne azt is, hogy folyton azt keresi, hogyan lehetne meghaladni a kliséket, valami mást, különlegeset létrehozni. Minden furcsaság érdekli, ami csak az emberi alkathoz köthető. Azt hiszem, ez onnan ered, hogy ő is színész.” Sam Neill egy olyan ügyvédet játszik, akit összetör a kislánya balesete, és rá kell jönnnie: fennáll a veszélye, hogy elveszítheti a családját. „Gyakran abból születnek a legjobb drámák, hogy teljesen hétköznapi emberekkel szörnyű dolgok történnek – vélekedik Neill. – Az általam megformált figura tartalék-energiákat fedez fel magában, amikor ez a szörnyű baleset történik, és ez segít neki abban, hogy intelligensen és sok empátiával kezelje a problémát. A film központi témája, hogy még a legszörnyűbb sebeket is be lehet gyógyítani. MacLean nézőpontjából az a tény, hogy elveszítheti a családját, olyan érzés, mintha egy végtagját amputálnák. Brutálisan fájdalmas és bénító.” „Minden családnak megvan a maga dinamikája – folytatja Neill. – A MacLean családban a két szülő eltérő viszonyt alakított ki a kislányukkal. Grace éppen serdülőkorban van, amikor megváltozik az édesanyjával való viszonya. Annie félelmetesen intelligens, és képtelen a kompromisszumra. A boldog élethez azonban gyakran több kompromisszumra van szükség, mint amennyit szeretnénk, ám Robert MacLeanban megvan a hajlandóság ennek belátására.” „Sam Neill kitűnően megragadja Robert MacLean figuráját – mondja Patrick Markey producer. – MacLean látszólag a sikeres üzletember prototípusa, ezért rögtön ellenszenves lehetne a nézők számára. Sam azonban olyan nagyszerű színész, aki rengeteg árnyalattal tudja gazdagítani a figura jellemét. Együttérzés ébred bennünk MacLean iránt, amikor látjuk, hogy nem tudja feltalálni magát ebben a bonyolult helyzetben. Fontos, hogy megtaláltuk azt a színészt, aki meg tudja adni a kellő súlyt a szerepnek.” Markey csak hasonló jókat mondhat a kétszeres Oscar-díjas Dianne Wiestről, aki Diane Bookert, Tom sógornőjét alakítja. A kiegyensúlyozott asszony attól tart, Annie és Grace érkezése felborítja a ranchon élő család érzelmi egyensúlyát. „Dianne bármit tesz, sugárzik belőle a harmónia – mondja Markey. – Játéka rendkívül sokrétegű, s szerepe szerint szinte a matriarchátus nyugalmát és biztonságát nyújtja a Double Divided ranch lakói számára.” „Úgy éreztem, Dianne számára érdekes lesz egy olyan szerep, amely nem túl ismerős vagy kényelmes neki – jegyzi meg Redford. – Dianne rendkívüli színésznő, és én biztos voltam benne, hogy elfogadja a kihívást. Öröm volt vele dolgozni.” „Az elején megkérdeztem Roberttől, milyen könyveket érdemes elolvasnom – emlékszik vissza Wiest. – Ugyanis csak annyit tudtam a Nyugatról, amennyit a filmekben láttam róla. aztán amikor elmentünk forgatni, Bob javasolta, hogy ismerkedjem össze Marie Engle-lel, aki férjével, Keith-tel azt a ranchot vezette, ahol a film készült. Azt mondta, olyan nőfigurára van szükségünk, amilyen Marie.” „Az Engle-család tényleg a filmben szereplő Bookerék modellje volt – ismeri el Redford. – Engle-ék megtestesítették a Booker-család lényegét. Egy távoli ranchon élnek, saját kezükkel keresik meg a betevőt, évszakról évszakra. Egész életük attól függ, hogy mit tudnak betakarítani és elraktározni, tehát az attitűdjük és a szokásaik is szorosan ehhez kötődnek.” „Rengeteget tanultam Marie-től – tekint vissza Wiest. – Máig sem értem, hogyan kötődhet valaki ennyire a földhöz, anélkül, hogy tulajdonosi szemlélet alakulna ki benne. Tudom, hogy a ranchokon élők értékelik a föld szépségét, és életük során ők maguk is a részévé válnak. Tényleg meglepő volt számomra mindez, de különösen a férfiak gondoskodó hajlama. Az ember azt hinné, a cowboyok durvák, holott ők segítik világra a borjakat, gyógyítják őket, ugyanolyan gyengédséggel, amit általában csak a nőkről szoktunk feltételezni. Ez a forgatás egy új világra nyitotta ki a szememet, amely velem marad mindörökre.” A Grace-t játszó Scarlett Johansson 12 éves volt, amikor a forgatás elkezdődött, és 1997 novemberében töltötte be a tizenhármat. „Amikor hároméves voltam, azt mondtam az anyukámnak, hogy tűz ég a fejemben, ami arra ösztökél, hogy színésznő legyek – emlékszik vissza, hogyan is kezdődött. Grace szerepében olyan kislányt kellett eljátszania, aki egyik lábát elveszti egy szörnyű balesetben. Mivel a lelkierejét is elveszti, csak nagy nehézségek árán tud új kapcsolatot kialakítani édesanyjával. „Grace MacLean szerepe valóságos ajándék egy fiatal színésznő számára, mivel a történet középponti figurája – modja Redford. – Az ő állapotának változása a film motorja. Úgy gondoltam, Grace-nek urbánus karakternek kell lennie. A városi gyerekek kicsit nyakasabb természetűek, szeretnek okosabbnak mutatkozni másoknál, és valóban egy valamennyire eszesebbek, de cinikusabbak is az átlagnál. A történet elején anya és leánya kapcsolata gyakorlatilag működésképtelen – elemzi a kiindulópontot Redford. – Ugyanakkor jellemük szinte teljesen egyforma. A szülők gyakran teljesen kiakadnak, amikor rájönnek, hogy a gyerekük pont olyan, mint ők. A szülők ezzel nem akarnak szembenézni, ezért úgy tesznek, mintha a dolgo a gyerek hibája lenne.” „Grace nagyon érzékeny – mutatja be az általa játszott figurát Johansson. – Okos és borzasztóan sebezhető. New Yorkból származik, vág az esze, mint a borotva, és vigyázni kell, szarkasztikus humorát nehogy gonosznak gondolja valaki. Amikor Montanába kerül, érzelmeinek elrejtése sok nehézséget okoz számára.” Chris Cooper játssza Frank Bookert, aki Tom bátyja és Dianne férje. „Több mint húsz évvel ezelőtt nekünk is volt egy kis ranchünk Kansasban, ahol marhákat tenyésztettünk – emlékszik vissza szakirányú tapasztalataira. – Sokat forogtam az ottaniak körében, úgyhogy nem volt számomra ismeretlen a filmben ábrázolt világ. Jól éreztem magam a forgatáson. Amikor először először érkeztem New Yorkba, két hétbe telt, amíg ki mertem menni az utcára – idézi fel Cooper, milyen volt első találkozása a nagyvárossal, ahol Broadway- és off-Broadway-produkciókban lépett fel. – Meg kellett várnom, amíg kifejlődik az a páncél, ami a túléléshez kell a nagyvárosban. Külön világ. Amikor elmentünk a forgatás helyszínére, nagy megkönnyebbülés volt, bár annak a környezetnek is megvan a maga kemény realitása. Nem lehet őket egymással szembeállítani – két teljesen különböző életforma.” „Mindenképpen el akartuk kerülni, hogy az amerikai Nyugatot szembeállítsuk a Kelettel – magyarázza Redford. – A szívem mélyén én is nyugati vagyok, de a városi életformának is megvannak a maga vonzó, érdekes oldalai. Az ottani kemény kihívások mintegy hozzájárulnak a jellem kiteljesedéséhez.” A Tony-díjas Cherry Jones játssza Liz Hammondot, a connecticuti állatorvost, aki Pilgrimet megtalálja a végzetes baleset után, és állapotát figyelembe véve azt javasolja Annie-nek, hogy a lovat el kellene altatni. „Liz mint állatorvos kezdetben a szakmailag megfelelő dolgot, tehát Pilgrim elaltatását javasolja Annie-nek – mondja Cherry Jones. – Később azonban kezdi elfogadni, hogy Annie ki akarja aknázni a Grace és a ló közötti kapcsolatot, ezért bizonyos mértékben reménykedve küldi őket végül Montanába. Ebben filmben volt életem első kaszkadőrmutatványa – emlékszik vissza Jones. – Az ideges Pilgrimet meg kellett szúrnom egy injekciós tűvel, mire beledobott a folyóba. Nagyon macsó voltam, ahogy belerepültem a vízbe. Redford utána odajött, vállon veregetett és megkérdezte: 'Ugye milyen jó, hogy te lehetsz saját magad kaszkadőre?'” A Texasban élő western-zenész, Don Edwards játssza Smokey-t, Bookerék tehenészlegényét. Edwards énektudását is csillogtatja a filmben. „Tom Booker tulajdonképpen Smokey mentora – mondja Edwards. – Ez a figura eléggé passzol hozzám. Én is ilyen nyugodt, nem sokat ugráló srác vagyok. Sokat járok cowboyok közé, bár magamat nem tartom annak, mert nem ezzel keresem a kenyerem.” A 11 éves coloradói Ty Hillman első filmszerepében látható mint Tom Booker, Frank és Diane fia. Hillman jól lovagol és ismeri a ranchok életét. „Mi is megbélyegezzük a marháinkat, akárcsak Bookerék, és ugyanúgy hajtjuk a gulyát. Én is mindenben részt veszek” – meséli a fiú, akiről kiderült, hogy teljesen természetesen mozog a kamera előtt. Mivel korban közel állnak egymáshoz, Grace és Joe barátok lesznek. „A fiú tulajdonképpen kihúzza Grace-t a lelki gödörből, mivel tetszik neki a lány” – elemzi Hillman a két karakter kapcsolatát. Hillman szabadidejében órákat töltött a lasszóvetés tudományának elsajátításával, amiben a legendás Buck Brannaman és Cliff McLaughlin kaszkadőr voltak segítségére. „A filmezés állati klassz volt – folytatja Hillman. – Mindenki roppant kedves volt hozzám, Redford pedig folyton viccelt. Később is szeretnék még filmekben játszani, ha lehet.”